A múlt szombaton a Kiel ellen fergeteges mérkőzésen, fantasztikus győzelmet aratott a Csapatunk, most vasárnap pedig Párizsban óriásit küzdöttek a fiúk. Bár a győzelmet nem sikerült megszereznünk, azt mondom, maximálisan büszkék lehetünk a Fiainkra. De kezdjük a sort a zebrákkal...

A BL himnusz alatt legelőször Momo arcán akadt meg a tekintetem, az elszántság és harciasság tisztán leolvasható volt róla. Tudjuk, a Kiel ellen mindig „egyedi” meccseket játszunk, az 1000 fokos motiváció mindig adott. Továbbmenve persze mindenki szemében ott csillogott az eltökéltség.

A meccs a megszokott és várt hőfokon zajlott, a kezdeti vezetést átvette a Kiel, aztán vagy egyenlő volt az állás, vagy ők vezettek, vagy mi egy góllal. A védekezésünk kemény volt, nem hagytuk őket könnyen érvényesülni. Néha érzékelhető is volt a pillanatnyi zavarodottság a támadásaik közben. A hőfok a félidő végéig sem csökkent, ekkor azonban Xavi időkérése után egy gólos előnyünk egy csodaszép összjáték, és bődületes Momo bomba után két gólra duzzadt. Így vonultak szünetre a csapatok (17:15).

A második félidő élvezhetősége felől sem vitatkozhatunk. A temperatúra maradt, sőt talán még emelkedett is a pályán és a lelátón egyaránt. Talán mondhatni a Kiel is bekeményített picit, olyannyira, hogy néha egymás után estek a földre a fiaink, de a bírók szeme valahogy épp máshol járt. Vajon mi szépet láthattak?!

A félidő végén egy gólocska erejéig (24:25-nél) vezetett a Kiel, aztán Andris óriási egyenlítő gólja után, Peti góljával átvettük a vezetést, és már nem is engedtük ki a kezünkből. A végeredmény 29:27-es győzelem. A zebrákat is kiűztük, fantasztikus játékkal és elképesztő hangorkánnal.

Sorolhatnám a meccs hőseit, azonban úgy érzem, mindenkinek kijár a teljes mértékű gratuláció. A nagybetűs Csapat volt a meccs hőse. Igazi csapatmunka volt, néhány briliáns egyéni megvillanással fűszerezve (ami mindig kell egy ilyen meccsen, egy ilyen győzelemhez). Ezek azok az „Ez Veszprém” ízek. Szeretjük fogyasztani.

Vasárnap a francia fővárosban volt megmérettetése a fiúknak. A meccset laptophiány miatt sajnos nem láttam élőben, viszont amint tudtam visszanéztem. A meccs ideje alatt az időszakos eredményekből, és a különböző hozzászólásokból „csipegettem”. A végeredményt látva szomorú voltam a fiúk miatt – hisz a jó öreg szurkolót azért mindig lesújtja valamennyire, ha a csapat nem győz, még akkor is, ha ez nem annyira életbe vágó -, viszont jó érzés volt szinte mindenhonnan pozitív, biztató hangvételű megnyilvánulásokat olvasni. Bevallom meg is lepett, azt hiszem, mindenki tudja, miért.

Visszanézve a meccset úgy érzem, hasonló véleményt formáltam volna meg én is, ha akkor élőben látom a meccset. A Fiúk a kezdő síptól lefújás pillanatáig mindent beleadva küzdöttek.

A meccsen végig parádésan védő Mirko a párizsiak első támadásánál védéssel indított, amit Momo góllal köszönt meg (0:1). A következő támadásnál is védett (ekkor azonban a kipattanó az övék lett), és ezt sorolhatnám még.. Én 23 védést számoltam össze, beleértve azokat is, amelyek valószínűleg nem kerültek be a hivatalos statisztikába, viszont számomra ugyanolyan szép és fontos védések voltak (főleg úgy, hogy mindegyik kicsit turbózta Mirkot is). Aminek még kifejezetten örültem, hogy az Aron gépezet is beindult rendesen.

Bár többnyire a hazaiaknál volt az előny, mi a 2-3 gólos hátrányból is rendre visszajöttünk, és ott rugdostuk a sarkukat, nem hagyva, hogy meglépjenek. Bár a szünetre 4 gólos előnye alakult ki a Párizsnak (16:12), mi a második félidőben sem adtunk egy percnyi szusszanási lehetőséget sem, és 22:22-nél ki is egyenlítettünk. Ezután 23:23-nál és 25:25-nél is egyenlő volt az állás. A végjáték azonban nem nekünk kedvezett, és bár a végén egyenlíthettünk volna, végül 29:27-re győzött a hazai csapat.

A bírók „teljesítményét” inkább nem firtatnám (kár a gőzért), a Párizsi Színész Akadémiát még annyira sem. Azt hittem egyértelmű, ki kapja az Oscar-díjat, de a meccs közben rájöttem, még pár jelölt akad ám. Karabatic piros színű „kitüntetése” bár nem a színészi teljesítményért járt, mit mondjak, szívrohamot épp nem kaptam miatta.

Szomorkodásra, azt mondom, semmi okunk. Bár mindig keserű a vereség, de ez a meccs mindvégig kiélezett volt, hála a fiúk harciasságának és kitartásának, és úgy gondolom, hogy a játék képe alapján, csak büszkék lehetünk a Fiúkra! A teljesítményük megérdemelte volna minimum az egy pontot – de akár a győzelmet is -, így azonban rajtunk a sor, hogy ismét támogassuk őket, régi jó szokásunkhoz hűen.

Bár még a párizsi arénát nem volt szerencsém személyesen meglátogatni, a tévén keresztül számomra mindig olyan ridegnek tűnik, valahogy nem érzem azt az otthoniasságot, amit például a Veszprém Aréna nyújt még tévén keresztül is. A mi szurkolóinknak pedig ismét jár a gratuláció, a hangjuk nem egyszer túlszárnyalta a párizsi táborét.

A két meccset tekintve a bennem kavargó érzések egyértelműek. Büszke vagyok a Csapatomra. Örülök, hogy így megtizedelve is ilyen eredményeket képesek elérni, ezzel is bizonyítva, mennyire fantasztikus a Csapatunk, mennyire zseniálisak mindannyian. Továbbra is felemelő érzés Veszprémi Szívvel „rendelkezni”, egy ilyen közösség tagjának lenni. Ez Veszprém! Hajrá!