Az elmúlt két hétben a Veszprém háza táján történtek olyan dolgok, amik nem nevezhetőek kellemesnek számunkra, viszont (szerencsére) örömködésből is jutott nekünk.

A Plock elleni döntetlenünk után (szept. 19.) részben az akkori csalódottságom miatt nem „ragadtam tollat”, részben azért, mert szinte csak ismételni tudtam volna magam. Azért is írtam, hogy akkori csalódottság, mert szokás szerint a pillanatnyi szomorúságot felváltotta az a gondolat, hogy nem lehet mindig győzni. Ami így igaz. A Fiaink is emberek, ők is hibázhatnak, ők sem tudnak mindig 100%-os teljesítményt, szuper játékot nyújtani, bármennyire is kedves ez a szívünknek, bármennyire is szeretnénk ezt. Az ilyen szintű kézilabdában benne van a döntetlen, sőt a vereség is. Egy teljes szezonon keresztül képtelenség mindig toppon lenni, minden meccset megnyerni.

Mire sikerült megemésztenünk, hogy (atya ég, egyszer) döntetlent játszottunk idegenben, olyan hírrel sokkolt a veszprémi vezetés mindenkit, ami, hogy őszinte legyek eszembe sem jutott volna. Carlos Ortega vezetőedzővel szerződést bontottak. A hír annyira megdöbbentett, hogy napokig nem is tudtam felfogni igazán. Furcsa és elképzelhetetlen volt a Veszprém Ortega nélkül. Az elmúlt évek során annyira összenőtt a Csapat és az Edző, hogy én (talán még most is) képtelen vagyok elképzelni a jövőbeli Veszprémet nélküle. Az első megdöbbenés után jöttek a különböző nyilatkozatok. Ahányan felszólaltak, annyiféle kifogást hallhattunk. Számomra valahogy nem állt össze a „történet”.

Oké, nem úgy kezdte a csapat a szezont, ahogy szerettük volna mindannyian. Az is oké, hogy talán – és hangsúlyozom talán, mert én teljes mértékben soha nem hiszek a pletykáknak – lehettek konfliktusok is a csapatban, de könyörgöm, valóban az a legjobb megoldás, hogy valakinek mennie kell?? Mert szerény véleményem szerint más megoldások is léteznek ám!

Ortega minden idők egyik legeredményesebb edzője volt a Veszprémnek. Sikerei között szerepel: kétszer vezette Final 4-ba a Veszprémet, ahol ugye egyszer egészen a döntőig. SEHA Ligát nyert a csapattal, na és természetesen a magyar bajnoki, Magyar Kupa és szuperkupa aranyakat is bezsebeltük vele. Egy olyan stílust hozott magával, amellyel a Veszprém az idők folyamán tökéletesen azonosulni tudott. Egy olyan csapat nőtte ki magát a kezei alatt, amelyet méltán illet meg az „Európa egyik legjobb csapata” megnevezés.

Ezeket végiggondolva talán csak még hihetetlenebb, hogy már nem sétál a pálya szélén, nem kezd el hevesebben mutogatni, ha nem ért egyet valamivel, nem hallom azt az időkérést, amit bár soha nem tudtam szóról szóra megérteni, mindig nagyon élveztem, nem mosolyog könnyes szemmel, mikor hatalmas győzelmet arat a csapat. Én ki merem jelenteni, Ortega hiányozni fog!

Az utódokról persze rögtön szó esett, és jöttek a nagy szavak, hogy annyi a jelentkező, nem győzik fogadni őket. Persze, csak nem mindegy, ki. Felmerültek ugyancsak spanyol, de német, francia, sőt délszláv nevek is. Én azon a véleményem vagyok, ha már így szezon kezdetén – ami szerintem nem valami jó dolog – edző nélkül maradt a csapat, és mindenképpen pótolni kell, akkor egy olyan edzővel kell ezt megtenni, aki nem hoz egy teljesen új stílust, felborítva azzal tulajdonképpen a csapategységet. Mintegy széttépve azt a láncot, amelyet Ortega és a fiúk az évek során összefűztek, és amely ma is összekapcsolja őket.

Ezért is örültem nagyon, mikor a Veszprém-Flensburg összecsapás rohamos közeledte miatt, az addigi másodedzőt, Xavi Sabatét nevezték ki a csapat élére, sőt „felröppent” a hír, megeshet, hogy hosszútávon is ő marad. Végtére is, ő mindvégig Ortega mellett volt, az edzéseket sokszor ő vezényelte, így ő ugyanazt a stílust tudja folytatni.

Eljött a várva várt összecsapás, ami nagyon is fontos és meghatározó volt, főleg a jövőt illetően. A szurkolók napokkal azelőtt hangoltak, készültek, aznap pedig csak úgy izzott a csarnok. A meccs előtt látszott a Fiúk arcán is az elszántság. Bár az első néhány percben a Flensburgnál volt az előny, a 9. perctől átvettük a vezetést, és, annak ellenére, hogy a Felnsburgnak sikerült mindig faragni a hátrányából, mi sosem engedtük ki a kezünkből a vezetést.

Egy igazi harcos, küzdelmes meccset láthattunk, amelyen a Fiúk minden erejüket bevetve küzdöttek, szívvel-lélekkel, igazi CSAPATként. A kapusok remekeltek, a legfontosabb pillanatokban, mintegy falat képezve az ellenfél lövői és a kapu közé. Az irányítók jól irányították a csapatot – Palmarsson több lehetőséget kapott, és bizonyított is –, voltak átlövés gólok, ziccerek, lerohanások, szélső gólok, a védekezés kemény és acélos volt, mint amit megszokhattunk, Xavi remekül irányította a csapatot. Csak így tovább! Öröm volt nézni, és még nagyobb öröm volt drukkolni, a végén meg ünnepleni a győzelmet (28:24).

Sajnos egy számunkra szomorú eset is volt a meccsen. A második félidő ötödik percében egy labdaszerzési kísérlet során Lacinak megsérült a keze. Akkor még azt reméltem, nem súlyos, de mikor a hátralevő időben egyáltalán nem tért vissza a pályára, éreztem, hogy valami nem stimmel. Sajnos a bal kezén csonttörést szenvedett. Azóta megműtötték, és 4-6 hét múlva térhet vissza. Várjuk vissza!

Néhány szót a HÉTVÉGÉRŐL: Egymás után két meccse lesz a csapatnak, mindkettő idegenben. Szombaton Bajnokok Ligája a Zágráb ellen, vasárnap SEHA meccs a Nexe otthonában. Nehéz túra lesz a fiúknak, szükségük lesz minden buzdításra, de azt hiszem, bennünk szurkolókban bízhatnak. Mi akár a helyszínen, akár otthon, ökölbe szorított kezekkel fogunk szurkolni nekik. Most újra a vörös szív fog küzdeni. HAJRÁ FIÚK! MINDENT BELE! Mi Veletek vagyunk!