Úgy indultam neki a bajnoki döntő második meccsének, hogy jó lenne győzni, hogy pihenhessenek a fiúk, és aztán újult erővel készülhessenek a Final4-ra. Persze, mindig örül a szurkoló szíve, ha nézheti fiait játszani, így a harmadik meccs közben is örültünk volna, de valljuk be, jobb az, hogy pihenhettek a fiúk.

A mérkőzés csupa aranyos, kedves, szívhez szóló dologgal kezdődött. Ugye ott volt a meccset megelőző Körte búcsúztató, a gyerekeivel való bevonulás, a Veszprémtől Lacika által átadott emlékplakett, a sportbarát megnyilvánulás, a magyar himnusz. No meg a kezdődobást elvégző kisfiú is, aki izgatottan pacsizott a fiúkkal lefele a pályáról.

A meccs szegedi góllal kezdődött, veszprémivel folytatódott. Már az első másodpercekben ment a keménykedés, érezhető volt, hogy lesz valami következménye. A meccs folydogált, az eredményben nem volt nagy különbség, a keménykedés maradt. Aztán kiállítást kapott Lacika, a szegedi szurkolók meg úgy fütyültek, mintha ez lett volna az első szabálytalanság, amit látnak, és az ők csapatukban ilyen elő sem fordulna.

Aztán elkezdődött a kavarodás. Blazevic szabálytalansága már valóban „füttyszót fakasztó” volt. Nálam a játéka sokszor távol áll a sportszerű kézilabdától, de még a kézilabdától is. Momo odaszólt, erre már Feci ugrott is kakaskodni. Nem túl okos döntés volt.. Értem én, hogy játék heve, meg győzni akarás, de tudni kell kordában tartani magukat. Szerencsére a többiek esze a helyén volt, és azonnal elkezdték szétválasztani a kakaskodókat, nyugtatgatni az embereket. Aztán Chema temperamentuma is előjött, ő is kakaskodott kicsit. Szinte ez is jobban eldurvult, de szerencsére a kispadnál Lacika szíve és esze megint a helyén volt – mint annyiszor megszokhattuk tőle –, ismét megmutatta, hogy kiváló vezető, vezér csapatjátékos. Nálunk így ugye három kiállított volt (Lacika, Momo és Chema), Szegednél egy (Blazevic), bár nálam Feci is érdemelt volna egy kiállítást, ha már kakaskodásért kapták a többiek.

A támadásnál hárman voltunk, alig hagytak támadni, máris elvették a labdát. Aztán szerencsére Roli védett egy hatalmasat, hetesből egyenlítettünk. Kiállítások ide vagy oda, megfordítottuk a meccset, két góllal vezettünk. Lehet ez nem tetszett a szegedi szurkolóknak, amikor ahhoz folyamodtak, hogy a kispadnál kezdték zavarni a játékosainkat. A szurkolóktól is érthető a meccs hevében keletkező túlbuzgó „érzelem áradt”, de az ilyen viselkedés nem. Jó, hogy nem papírgalacsinokkal dobálóznak. Egy csapatnak is az a jobb, ha a szurkolóik egy emberként, énekelve, rigmusokat kiabálva buzdítják őket, és nem más alantas eszközökkel. Kézilabdában ezerből egy esetben fordult elő huligán viselkedés a szurkolók között, nem is szabad hagyni, hogy ilyen megtörténhessen. Ahogy a pályán a játékosok is ellenfelek és nem ellenségek – máskülönben meg sokan barátok –, úgy a szurkolók is hasonlóan kell viszonyuljanak egymások. Előzetesen sok volt a jajgatás a veszprémi bírópáros miatt, de ezek úgy szórták ki a veszprémieket, mint sorozattűzben a katonákat.. Kérdőjel számomra, hogy ennyire nem akartak veszpréminek tűnni, vagy „szóltak” nekik?

8:8-nál kicsit stagnált a játék, picit mélyponton volt a csapat is. Már a kétgólos vezetésnél sem jött össze újabb gól. A zűrzavar picit megzavarta a játékot is, de aztán lassan újra visszaállt a gördülékenyebb játékmenet. Momo keze nem remegett meg. Újabb két perc, nem meglepő módon ismét Blazevic. Ekkor merült fel bennem, hogy jön az „ellen hullám” a kiállítások terén..

Mondhatnám, hogy a félidő második fele teljesen zökkenőmentesen zajlott, de egy csúnya lökés miatt nem tehetem. Lékai szaladt, ziccerben lőhetett volna, de Bombac egy két kezes lökéssel „elintézte”. Lacika ment oda ismét rendet tenni. A félidő második felében volt veszprémi és szegedi gól is, de mivel veszprémi jóval több, így a félidőre már hét gól volt a különbség. Momo bombáira már jelzőket sem találtam. Aranykeze ellentmondást nem tűrően szórta a gólokat. TÍZ, ismétlem TÍZ gólos volt már az első félidőben.

Az második félidő sem kezdődött zökkenőmentesen. Volt ott (20 másodperces) passzív játék, kettős kiállítás (Zubai és Andreas), kihagyott ziccerek, labdaeladás. Olyannyira nem volt zökkenőmentes, hogy a Szeged feltornászta magát, három volt a gólkülönbség 17:20-nál. Ezután mondhatni zajlott a meccs úgy ahogy. Persze voltak „kétes” ítéletek, de mivel nem sokat számítottak az eredmény szempontjából, inkább tartoznak a „meg se említsük” kategóriába. Az utolsó tíz percre már öt volt a különbség. Jött még egy-két birkózó fogás, persze büntetlenül, aztán egy páros kiállítás (Andreas és Vranjes) olyanért, ami igazából szúnyoghajkurászás kategóriába tartozott. Így ugye Andreas, harmadik kiállítása lévén, pirosat kapott.

A végére, hogy meg ne unjuk, még két csodás Momo bombát kaptunk, vagy kapott a Szeged, majd következett a meccsnek azon pillanata, amely minden jóra való Szeged és Veszprém szurkoló szemébe könnyeket csalt, még azokéba is, akik állítják, sosem sírnak, és mindannyian büszkén jelenthettük ki, hogy kis országunk remek (értem ezt a szó legnemesebb értelmében) sportolókkal rendelkezik. Az ügy pár másodpercnyi zavarodást keltett, mert senki nem értette, hogy akkor mi is történik, aztán leesett, NAGY László – aki már sokadszorra bizonyítva nemes sportolói mivoltát – szólt a szegedi kispadhoz, és főként Pastor edzőhöz, hogy lépjen már pályára Körte (Vadkerti Attila), hisz ez az utolsó szegedi meccse, ennyit bőven megérdemel. Az akadékoskodás itt sem maradhatott el, de végül Körte pályára lépett, megkapta a labdát, a veszprémi fiúk hagyták, hogy lőhessen egy gólt utoljára, majd kitörhetett a tapsvihar, a skandálás, az éljenzés, a fiúk Körtét ölelgették, Lacika vállát veregették.

Kijelenthetjük, amellett, hogy győzött a csapatunk, megszerezve 23. bajnoki címét, ez a cselekedet, ez az esemény volt a meccs tökéletes lezárása. Aztán persze következett a szokásos körtánc, 23. bajnoki címes sálak, örömködés, nevetés, érmek átadása..

Szóval győztünk, a fiúk pihenhettek a Final4-ra, és újabb csodás élményekkel gazdagodhattunk mind a kézilabda, mind a sportszerűség terén, köszönhetően csodás sportolóinknak. Sőt, még tanulhattunk is az esetekből, és „útravalóul” mindenki elraktározhatott magában gondolatokat a nemes viselkedésről, a sportszerű megnyilvánulásról egymással szemben, egymás tiszteletéről attól függetlenül, hogy egymás ellen játszunk a pályán, vagy csapataink egymás ellen játszanak. Az ilyen és ehhez hasonló események teszik csodálatossá a sport világát, és csak remélni tudjuk, hogy mindenki tanul belőlük, hogy a jövőben semminemű ellenséges érzés még csak fel se merüljön a játékosok, és főként a szurkolók között.

Örvendezzünk a kézilabdának, a kézilabdázóinknak, a Csapatunknak! Kívánjunk hasonló élményeket a jövőben is!